10. Kaleidoszkóp Versfesztivál Blog

 Aranyláz Pécsett

 Óriási sikert aratott Arany János Toldi művének versszínházi bemutatója a Kaleidoszkóp VersFesztiválon Pécsett. Az Első Magyar Versszínház és a Forrás Színház közös produkciójára több mint 400 néző volt kíváncsi. A 21. századi látvány mellett a koreográfiát Demcsák Ottó Harangozó-díjas művész, a zenét Szarka Gyula és a Ghymes írta.

A Versszínház az elbeszélő költemény verses formáját kiemelve ősbemutatóként állította színpadra a darabot. A megvalósítás számol a ma befogadójával, úgy hogy a mű sugárzó embersége, a morális üzenet nem szenved csorbát. Ezt sajátosan a szuggesztív narráció és a szerepbe átforduló, majd onnan újra az elbeszélő helyzetébe visszaforduló játékmód biztosítja. Az előadás 2010-ben a közönség Vastaps-díját kapta.

Sokkolta a nézőket a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a Budapesti Holdvilág Kamaraszínház bemutatójában Radnóti Miklós életének kétfajta feldolgozása. A lélek hossza című nyíregyházi produkció a haláltáborban eclogát író, halott ikertestvérét vizionáló, élettel-halállal konokul szembenéző költőt elevenítette meg. Míg a Holdvilág Kamaraszínház Erőltetett menet című előadásában a főhős, Radnóti útja a meleg családi otthontól a fasizmus pokláig vezetett. Mindkét produkció döbbenetes hatású volt: a szabályos dramaturgia mentén, de rendhagyó elemekkel átszőtt jelenetek az előadások végén teljesedtek ki, halál közeli élményt adva a nézőknek. A fővárosiak Faludy György költészetét is bemutatták egy másik előadásban. A témában elhangzott verseket, sanzonokat át meg átszövi a fekete humor.

Csütörtökön többek között nemzetközi Shakespeare premiert láthat a közönség. A Theatron-Varázshegy erdélyi színház és Mátyás Zsolt Imre, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulati tagja Vagyok ami vagyok/I am that I am címmel mutatja be előadását, amelyben a szonetteket Florian Chelu Madeva a világon elsőként ében. Egy másik ősbemutató, Turczi István Áthalások című lírai esszéjének színpadi feldolgozása is látható lesz. A Franciaországban nagy sikerrel játszott József Attila előadás, a Szív-Nyíl a Kettős Tükör Társulat, Varga KataLina bemutatójában kerül színre. Emellett szerelmi előadóest, pódiumi játék Kazinczy Ferenc nyomán, Kiss Judit Ágnes, Karafiáth Orsolya előadóest is szerepel a csütörtöki repertoáron.

Minden előadást és koncertet élőben közvetít az interneten a Kaleidoszkóp VersFesztivál a kulthellyé alakított Pécsi Ifjúsági Házból. Közép-Európa legnagyobb pódiumművészeti seregszemléje október 12-től 17-ig állomásozik Pécsett, a teljes program megtalálható a www.versfesztival.hu oldalon.

 Kétszer lőtték agyon Radnóti Miklóst

Egymás után kétszer állították falhoz Radnóti Miklóst. A költő életének teljesen más feldolgozását láthatta a nagyérdemű szerdán a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a Budapesti Holdvilág Kamaraszínhá bemutatójában a Kaleidoszkóp VersFesztiválon Pécsett. A lélek hossza című nyíregyházi produkció a haláltáborban eclogát író, halott ikertestvérét vizionáló, élettel-halállal konokul szembenéző költőt elevenítette meg. Míg a Holdvilág Kamaraszínház Erőltetett menet című előadásában a főhős, Radnóti útja a meleg családi otthontól a fasizmus pokláig vezetett. Mindkét produkció sokkolta a közönséget: a szabályos dramaturgia mentén, de rendhagyó elemekkel átszőtt jelenetek az előadások végén teljesedtek ki, halál közeli élményt adva a nézőknek. A fővárosiak Faludy György költészetét is bemutatták egy másik előadásban. A témában elhangzott verseket, sanzonokat át meg átszövi a fekete humor.

Óriási sikert aratott Arany János Toldi művének versszínházi bemutatója. Az Első Magyar Versszínház és a Forrás Színház közös produkciójára 400 néző volt kíváncsi. A 21. századi látvány mellett a koreográfiát Demcsák Ottó Harangozó-díjas művész, a zenét Szarka Gyula és a Ghymes írta.

Csütörtökön többek között nemzetközi Shakespeare premiert láthat a közönség. A Theatron-Varázshegy erdélyi színház és Mátyás Zsolt Imre, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulati tagja Vagyok ami vagyok/I am that I am címmel mutatja be előadását, amelyben a szonetteket Florian Chelu Madeva a világon elsőként ében. Egy másik ősbemutató, Turczi István Áthalások című lírai esszéjének színpadi feldolgozása is látható lesz. A Franciaországban nagy sikerrel játszott József Attila előadás, a Szív-Nyíl a Kettős Tükör Társulat, Varga KataLina bemutatójában kerül színre. Emellett szerelmi előadóest, pódiumi játék Kazinczy Ferenc nyomán, Kiss Judit Ágnes, Karafiáth Orsolya előadóest is szerepel a csütörtöki repertoáron.

Minden előadást és koncertet élőben közvetít az interneten a Kaleidoszkóp VersFesztivál a kulthellyé alakított Pécsi Ifjúsági Házból. Közép-Európa legnagyobb pódiumművészeti seregszemléje október 12-től 17-ig állomásozik Pécsett, a teljes program megtalálható a www.versfesztival.hu oldalon.

14 hazai és határon túli város vesz részt 30 versszínházi előadással, 10 vers- és világzenei koncerttel és versfilmekkel a Kaleidoszkóp VersFesztivál versenyprogramjában. A Kaleidoszkóp valóban sokszínűnek ígérkezik: performanszok, egyéni és társas előadóestek, koncertek és mozgóképes alkotások mellett számtalan versmondó egyéni előadása látható, hallható majd - jelentette be Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke.

A Pécsi Ifjúsági Központban október 12-én startoló fesztivál  verseny-programjában minden eddiginél több hivatásos társulat, előadó és zenekar kapott helyet. Versszínház kategóriában találkozhat a közönség például a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal, a budapesti Holdvilág Kamaraszínházzal, a szabadkai Életjel irodalmi élőújság – Csáth Géza Baráti Társaságával, Laczkó Teklával, a Szatmárnémeti Északi Színház tagjával, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületével, de versenyez Rékai Nándor színész, Orbán Júlia, Varga Kata-Lina előadóművész és Torma Mária Magiszter Versmondó is. Verszene kategóriában ringbe száll a Csillag születik felfedezettje, a Kávészünet együttes, a Szilágyikata Kísérleti Tánczenekar, az Eastern Station, vagy a M.A.T.T zenekar. Hazai pályán lép fel a Pécsi Vígságtévők, az Escargo Hajója AlterNaív, Kovács Dorina és Papp Zoltán, a Tamás Éva Játéktára és az Apolló Kulturális Egyesület A-Team formációja.

A Kaleidoszkóp VersFesztivál színpadain ismert és népszerű művészek mellett hazai és határon túli, a színházi és a pódiumművész szakma által nagyra becsült alkotók, és művészi hivatást választó fiatalok is bemutatkoznak. Megannyi kuriózummal kecsegtet a fesztivál a versenyprogramon túl is, csak két példa: mainstream és underground – VersBarátok Közt az RTL Klub sorozatsztárjainak előadásában, és nemzetközi premierként Shakespeare szonettjeinek teljes megzenésítésű előadóestje Mátyás Zsolt Imre színművész (Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház) és a Theatron – Varázshegy produkciójaként.

A teljes program megtalálható a www.versfesztival.hu oldalon. A versmondás és a versfilmek versenyére október 1-ig lehet még jelentkezni.

Magyar Versmondók Egyesülete
vers.hu
versfesztival.hu
versradio.hu
versmondo.hu

Felhőtlen hangulatban zárt a VersFesztivál a Merlin Színházban, a jubileumi rendezvényt rendhagyó módon, direkt marketinges külsőségek közepette fejezték be. Az esten a résztvevők nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy eladják a verset. Irónia, humor, jövőkép, marketing – ez volt a mottója a 10. Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztivál vasárnap esti záróakkordjának, amelyet Kinizsi Ottó, a Magyar Versmondók Egyesületének kreatív alelnöke, Lutter Imre fesztiváligazgató, ügyvezető elnök és a Momentán Társulat mutatott be Kultilevel marketing címmel. Az esten Németh Kristóf, mint a most kitalált kulturális marketing atyja jelent meg, Huzella Péter többek között Zalán Tibor Elátkozott vonat című versének megzenésítésével jelezte, hogy talán senki nem tudja, hogy vakvágány-e, amit a költők és előadóművészek képviselnek, Bakos-Kiss Gábor, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója pedig az Eljött az óra című musical slágerrel erősített rá, hogy itt az ideje a még erősebb lépéseknek.

Hatalmas külsőségek közepette adták át a Kaleidoszkóp VersFesztivál fődíjait. Versszínház kategóriában Kaleidoszkóp-díjat kapott a temesvári Csiky Gergely Színház "Ködszurkáló" című előadásáért, amelyet Mátyás Zsolt Imre színművész mutatott be, és a KB 35 Inárcs társulata "Ki vagyok én" című előadóestjéért. Versmondásban Jánosi Mártonnak, a verszenék közül a Kelemenék szlovákiai együttesnek ítélte oda a szakmai zsűri a rangos elismerést. Színészi különdíjat kapott Rékai Nándor, rendezői különdíjat Papp Gábor, verszenei különdíjban az Igricek együttes és Taskovics Judit részesült. Különdíjat vehetett át még a Radikális Szabadidő Színház, az Adyák Színpad, a Győri Ifjúsági Versmondó Műhely és a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete. A versmondás kategóriájában különdíjas lett Turóczi Eszter, Király Viktória, Czigány Zsuzsanna, Árvai Péter, Simonyi Lili, Papp Emese, Hosszú Katalin és Mach András.

A Kaleidoszkóp VersFesztivál hetén közel 300 előadó lépett színpadra. Világcsúcsot állított fel közel 5 napos folyamatos versmondással a Magyar Versmondók Egyesülete a Rubophen Versíró Versennyel, és megnyitotta kapuit az Első Magyar Versszínház, amelynek fővédnöke Világosi Gábor, az Országgyűlés alelnöke, a Verskultúra Lovagja.

Lutter Imre

Mikor vasárnap az Adyák Színpad (Debrecen) tagjai színpadra lépett fejenként egy-egy számítógép-billentyűvel és ritmikusan, ugyanakkor néha kaotikusan kattogni kezdett, megjelent számomra az összhang lehetősége. Mint benyomás, gondolat. Arra gondoltam, hogy ha hirtelen felerősítenék egy teltháznyi közönség szívdobogását, vagy beékágéznák a közönséget, és mérnék a különböző előadásokon a szívműködést, biztos észervehető lenne, hogy egy jó előadás alkalmával a szívek egymáshoz igazodnak, mint rivallás és dúló néperő egy forradalomban.

Kultilevel marketinges gondolkodással így rögtön elkezdtem piacosítani a gondolatot, hogy ha imígyen kirajzolnánk egy szív-excell grafikont, akár mérhetnénk is a versek érzettségét, mint valami televíziónézettséget. Sőt, voltaképpen ezt a közös emberritmust keresik a versek. Akár a mantrák.

Mert akárhogy is nézem, egy műalkotásban az az elsődleges, hogy megérintsen, megtalálja azt a ritmust, amire én lelekzetemmel rá tudok hangolódni, amibe bele tudok kapaszkodni, utazni, felemelkedni, tapasztalni, tanulni.

És hogy hol lehet embereket megfogni? Hát, ez meg ráérzés és próbálkozás összhangja azt hiszem.

Balkay László negyedórás előadása például ezért volt érdekes. Találkozott benne a vers, a zene, az ének az előadóművészet, sőt, a képzőművészet is, mivel ott helyben szénnel illusztrálta az előadást. A kezdés merész volt: megfogta egy lány kezét a közönség első sorából, és megkérte, hogy pengesse a gitárját, miközben ő az akkordokat fogta és énekelt. Voltaképp a lány kezét fogta kezében, mint pengetőt. Én meg pont a lány mögött ültem, és néztem a merev kéztartást, amivel ő szegény igyekezett minden érzést kivonni ujjaiból, hogy így akarata ellenére a műélvezet ürügyén belevonták e játékba, mint száraz húsú feleség, ha összeszorított ajakkal, konok kötelességből adja magát urának. Mert ez a más kezével való gitározás meglehetősen intim, mondhatni szexközeli jelenség volt, amit szerintem mindenki érzett akarva akaratlan. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az előadó mennyire mérte fel eme kis játékosságnak a merevedési dimenzióit, hogy szóviccel éljek. Minden esetre érdekes volt, és Balkay László kedélyesen verses játéka engem egészen szórakoztatott, akárcsak a Ludas Matyi utána az Adyák Színpad előadásában, ahol a vers szavak nélkül, mozgással, tánccal, gesztusokkal kelt életre.

Kaleidoszkóp: vers táncolva, vers énekelve, vers mutatva, vers leírva, vers kifulladásig, vers csak megnyalintva, vers szívből és vers ágyékból, vers kávéval és vers borral, vers éjjel és vers nappal, diákok, tanárok, gyerekek, színészek, zenészek, hajléktalanok és szegények, (járdanyűvők, henyék, vagányok és kisasszonyok, kiket szép testhez álló ruha fed stb.) szájából, szeméből, kacéran, obszcénen, szemérmesen és modorosan, nemzetiesen és internacionálisan, parasztosan és eltartott kisujjal, határon innen, határon túl, bennünk, általunk, rajtunk keresztül.

Kicsit féltem hogy egy egész hét alatt verstúladagolást kapok a Kaleidoszkóp Versfesztiválon, de szerencsére, így a vége után is (bár nem voltam ott minden egyes előadáson), inkább hálát érzek. Főképp lustaságom miatt. Nem kellett elolvasnom, megküzdenem a versért, csak hátradőlnöm és figyelni a kaleidoszkóp tükreiben önmagam, hogy mi történik, és miért, hogy vajon hol tart a vers, hol tarthatott a költő, hol a versmondó, hol az előadás, és hol tartok én, aki bármit is kimond, és ki vagyok én, hogy bármiről is véleményt mondjak, főleg így publikusan.

Mert akármennyire bújnék álszerénység köpenye mögé, a kimondott (és főleg a leírt) szó az már valamiféle billenés az ítélet felé, már a monitor karakterének is súlya van, mint ahogy egy megtermékenyített petesejt is egy lépés már az étertől az anyag felé. Meg a teremtés, meg a születés is eleve, hogy ismét szóviccel éljek.

Ez a helyzet, hát igyekeztem és igyekszem minél nem szikorarobibb fokon leírni én is, hogy létezek, eszek, iszok, szeretek, gyűlölök, lélegzek, olvasok, versengek, és ebben, mint a víz, a bor, a kenyér és a levegő, olykor a vers is segít, hát én is segítek a versnek amennyire tudok.

Az értelmezés möbiusz szalagjának értelmetlen szépségével maradok kacsintós tisztelettel és a jövőben viszontlátás reményével,

     M.B.

Nagyon kíváncsi lettem volna az orosz nyelvű zenés költői estre, de a szombat is munkanap lévén nem sikerült a téridőt vágyaimmal szinkronizálni, így már csak a következő előadás derekánál (vagy inkább térdénél, mert körülbelül 15 percet késtem) értem oda. Esőkabátban elszállós angyalokat mímeltek kamaszkort épp (vagy még épp nem) túllépő fiatalok mentori kísérettel Az ég Angyalföld felett performanszukban, kijelentvén, hogy az angyalok egy kisgyerek érzékenységét kapják egy nagyon öreg ember bölcsességével ötvözve, és a kettő közti feszültséget csakis úgy tudják elviselni, ha megszabadulnak a kamaszkortól.

Ez a kamaszosság, a keresés nagyon visszaköszönt az előadásból is. Egyik előadó gyerekhangot keresett, a másik egy érett színésznőjén próbált beszélni, tapasztalatokat szavalni, mit még csak versekből élhettek, olykor pillanatokra felvérző hitelességgel. Én meg hirtelen nagy tisztelettel kezdtem el adózni a tanároknak, akik hajlandóak arra az alázatra, hogy elindítsanak gyerekeket egy úton, bátorítsanak tanítványokat dolgokban, amit még egyelőre rosszul csinálnak. Senki sem lett egyből Mozart – bár ő pont rossz példa, de azért meghagyom. Tiszteletem annál is inkább mély, mivel titkon magam is tanár lévén (diplomailag), tudom, tíz tanárból nyolc kényszerből kezd tanítani és egyre jobban aggódom még meg nem született gyerekeim oktatásáért.

Efféle gondolatok cikáztak a fejemben e fent említett előadáson, és így, hogy visszatekintek az estére, az előadás élménye tematikailag önkéntelenül rokonult bennem az utolsó előadással, a Csillagszálló előadásával, ahol hajléktalanok adtak elő verseket és dalokat egy szociális munkással. Kissé elszorult a szívem, mikor két gyereket is láttam a társaságban (kissé más háttérrel, gondolom, mint a Földre szállt Angyalok között). Itt már bekövesedett sorsokat láttam, és megint csak tiszteletet tudtam érezni az iránt, aki egy ilyen kis reménymorzsáért összefog hét embert (úgy emlékszem, ennyien voltak), és tesz valamit, ami nem lesz jó, de tesz és lesz és ebből akármi is lehet.

Az igaz, hogy előadás után elkaptam egy nő beszédét, akinek nem tetszett az előadás, mert túl szomorúra sikerült. A hátam mögött volt, aki sírva fakadt, és amikor a hajléktalanok kézről kézre adták a gyertyát, hát én is nyeltem rendesen. Bikini, Republik, közhelyek, és hajléktalanok, akik e közhelyeket egészen más megvilágításba helyezték. Például a Republik „Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is…” – itt a közönségből egy kislány tovább énekelte, hogy „én is hazatalálok”, de övé volt az egyetlen hang.

Szóval valóban szomorú volt, és egyet kell értenem a nővel, akinek ez nem tetszett, és azt mondta: ez csak megerősíti bennük a beletörődést.

A két előadás között, a második, a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhelye pontosan egy olyan továbbfejlesztett gyermeki fantáziavilágot pezsdített színpadra, ami az első előadás előadóiból szerencsés esetben kivirágozhat mozgásban, hangban, ötletben. Utazás, magány, gyermetegség, erőszak, álom és valóság, idő és időtlenség, anyagba zuhanás és fölötte lebegés. Címszavakban így emlékszem, de ennél sokkal több volt. Árnyjáték kollázsok folytak össze testi határokkal, párbeszédek a paradoxonnal, mesével, színjátékkal. Jól. Igazi gyerekszabad fantáziából táplálkozó agymenésmeditációrituálé.

     Itt megállítom emlékezetem Kaleidoszkópját, de azért az utolsó napok paroxizmusával, ám nem renyhülő figyelemmel maradok a Versfesztivál utolsó napja előtt is tisztelettel. M.B.

Azt hiszem, a dráma forrpontjára érkeztem, aztán, hogy ezt leírom, azt hiszem, hülyeség, mert hát hova máshova érkeznék folyton, ha egyszer én élem az életem, és nem azok, akik már korábban megérkeznek, mondjuk a Merlinbe, mondjuk a versfesztiválra. Persze ha emberek, utak, sorsok találkoznak abból lesz a dráma.

Napok óta kísértem szemem és fülem sarkából figyelemmel a lépcső mellett konokul verselő embereket, akik olykor ki-ki kiáltottak az arra haladókra, mint részeg a tovasuhanó holdra, vagy épp nevettek a versen, vagy a verssel, vagy a vers miatt, vagy épp suttogtak, midőn arra mentem, és kénytelen voltam cinkosan behajolni, hogy elkapjak egy-két sort. Nem emlékszem hány órát verseltek, de jóval túl százon.

Guiness-rekordra törtek az árvák.

Péntek este közeledett a kísérlet vége, amit voltaképp már jó régen megnyertek.

A jónéhány nap alatt, hogy arra haladtam, csak úgy ott voltak, és péntek estére hirtelen elérkezett a pillanat, amikor egyszercsak összegyűlt a kitartással a jelenlét.

Neten beküldött versek tízezrei hevertek a rekordkísérlők asztala körül, sokuk olvasva, sokuk még olvasatlan, a szomszédban Imádom az életet címmel előadás szólt, én bent ültem, s néztem a korhelyből Jézussá, majd keresztgyártó kisiparossá, háromújjú katonagéppé vedlő majd kósza dallammá sötétedő színészt a fogassá is átalakítható feszület előtt, hallottam a morajt kintről, majd mikor bent vége volt, hallottam, hogy kint pontosan azért volt a moraj, mert egy hölgy méltatlannak vélte a vershez, hogy miközben kint olvasnak fennhangon bent előadás megy, ezt az állapotot fennhangon nehezményezte Lutter Imrének, aki ezt az egészet szervezte, és aki hallván a métatlankodást, s nem tartva azt méltónak a versfesztiválhoz (hisz ő tényleg csak jót akart) legott felajánlotta a hölgynek egzisztenciális kiskapuként a születés reverz folyamatát, mi a hölgy képviselte, termodinamikailag rideg és entrópikus gondolati univerzumnak az események tükrében legott az egyetlen megoldása vala.

Nyugodtan vissza lehet olvasni a mondatot, én is megtettem, és van értelme, ezt vállalom.

Imádom az életet – mondta Rékai Nándor, én meg néha megszeppentem. Az első sorban ültem, és ugye a szemkontaktustól néha olyan érzésem volt, mintha tekintetével a színész számon kérné, hogy vajon én is úgy gondolom-e (mert sokszor a kifejtett gondolatokkal agyban igen vitatkoztam), sőt, csipkelődik, hogy vajon tudnám-e folytatni saját kútfőből, ha már olyan jól tudom.

S mikor a színész egyik maszkja épp Jézust öltötte magára, s bevallotta töredelmesen, a kánai mennyegzőn bizony víztől rúgott be a násznép, és voltaképp az az igazi csoda, hogy elhitték, hogy nem s a halál volt a valóság, nem a feltámadás, s hogy ezt a homloka mögötti szilárd pont - ahol egyébként a rádzsa jóga egyes iskolái szerint a lélek lakozik efektíve(ezt én mondom) - megfeszített akaratával hitette el másokkal a vízenjárást is.

S kérdem én, ha minden egy, nem mindegy, hogyan imádjuk, ha imádjuk az életet, bármi légyen is? Így öt napi vershallgatás után folyton azon kapom magam, hogy már a büfében is mívesen kérem a szendvicset majonéz nélkül. Ideje odafigyelnem, mielőtt vészesen művivé válnék, mint némely vetélés.

Mielőtt még teljesen beszüremkedne igazságom helyére a technika, elhallgatok, és közlöm: a versmondó Guiness rekord megdőlt a Merlinben a Kaleidoszkóp VersFesztiválon. Tudom, mert ott voltam én is, tapsoltam és mondtam hogy bravó, hogy volt, asszem egy tévé is felvette.

A rekorderek meg, ha vették a poént, még talán most is verselnek. 

De mint ahogy a versnek, a róla szóló mesének sem itt van még a vége, holnap folytatom, jelentem (és fogom jelenteni) tisztelettel. 

Este nyolc órakor az Igricek legott a húrokba csapának, lelkes szaxofonnal, gitárral, bőgővel, dobbal s még újra gitárral. József Attilát, Szécsi Margitot és más neves költőket, (kiknek nevét shajna,  ugyan elfeledém) tolmácsolának dalban, énekkel, pengetve hozzá mívesen.

Hogy ily kellemes környezetben estebédi tejeskávémat elkortyolgatám, szüvem csosztorgása költészetre pendült, s gondolatim árja ugyan fölhabzott, hogy az obszcén trubadúrokat, névszerint Csórics Balázst, Fekete Lindát, Horváth Andort és Bakoss-Kiss gábort megtekinteni az Merlin kamarában sok népekkel begyűltem vala.

Mert volt ott nép, mint vérszagra gyűlő éji vad, oly sűrűn, sejtvén a 18-ból, hogy látnak majd s hallanak majd azt is, mi nem szájnak ingere.  Suvadt hát bőviben a népes közönség (közönséges nép? – ejh,  ki bánta azt ott...), s vala az előadás nagy gyönyörűségér.

Merthogy pont mit említék Balassi révén néhány napja (a Júlia versek és az erectio maximus kapcsolatán mélázva), hogy bizony sok generációt átívelni anélkül, hogy hús a húsba ereszkedjék önvágyból, nem lehet, hát a jeles előadók is ennek tükrét süttették szemünkbe, elmondván mit mindenki tud úgyis, de oly ritkán mond ki: vajh, hogy derék lovagok útjaikat rótták régen, vajh mindég grálon járt az eszük, s nem lukán a nőnek, s hogy pallosuk hüvelyből kivonván, vajh nem tolták volna-é ugyan phallosuk hüvelybe mégúgy?

Idéztek magyar olasz és francia vért bőven (bővért pirosat, harisnyát kéket, s májat fehéret), s nem kíméltek korlátot, s reteszt, kimondtak szavakat mit leírnom, tudom, itt sem lenne ildomos, de rímel a kaszásra, bár pont azt dönti romba, mert éltét a föld népe nagyban köszönheti néki.

Ritka a nem kiprovokált nyílt színi taps, és itt most az történt meg, ahogy három huncut legény három szólamban latin szenvedéllyel egy hölgy elé öntötték vágyaikat kendőzetlen. Tánc, gitár, zongora, tenor és bariton, hetyke dzsigoló, alja szajha és csalfa feleség, sövények, rések, nyelvek és lüktető fogások, bizony mondom néktek, a közönséget igencsak találta.

S hogy nem bűn a lét, s az sem, mi azt testbe hozza, Gerendás Péter is dalba foglalta, holott egy lányról énekelt, ki a szemközti házban nem az övé lett, hanem csúf idős emberekkel távozott gyakorta. Mondom én, milyen jól tette, hisz egyébként sosem írta volna meg Gerendás a dalt, és milyen jól tette Eszenyi Enikő, hogy lemondta az estet, hisz akkor meg én nem hallottam volna.

Ahogy egyedül a színpadon ott varázsolt mosolyogva Gerendás, egy szál gitárral, de azt igencsak kihasználva színültig, a vigyorgó nagyfülű Buddhaszobrok jutottak eszembe, mely benyomás nem légből kapott mivoltát tematikailag ő is igazolta, mikor arról dalolt, hogy hiba csúszott a reinkarnációba és hirtelen mindenki magára talált, és hogy majd ha a képernyő elsötétül, mindenki megvilágosodik, és néz az igazi fény felé, a nap, a hold, a tűz felé, egymás felé.

Ez most jobban esett, mint Eszenyi Enikő gyönyörestje esett volna azt hiszem, és ezzel önkényesen felül is írom a véletlen lehetőségét, és beleveszem a játékba (önkényesen, vagy sorsom kézen fogva) az égi gondviselést.

Azzal kölcsönzök egy utolsó szófordulatot Gerendás Pétertől, mielőtt elhallgatnék mára a Kaleidoszkóp VersFesztiválról, és holnapig a csönddel randevúzom.

Nem is olvastam, nem is hallottam, csupán egy tévéműsorban láttam egyszser néhány percre, ennek birtokában tehát joggal nem állíthatom, hogy nem szeretem Karafiáth Orsolyát. Kíváncsi voltam, mit takar, mit akar, mi takarja és mit akar, hogy méltán, vagy nem méltán emlegetik.

Ahogy ott állt a lépcső alján végtagjai csálé vektorával, még nem juttatta eszembe saját cérnalányokról szóló versét, mert ez téridőileg lehetetlen volt, mivel később hallottam, persze így utólag hazudhatnám, hogy én tudtam előre, de hát nem vagyok én politikus.

Szóval ahogy ott állt (szó nélkül), és szeméből szemszögekként szórt figyelmet lövellt szerteszét, végtagjai csálé vektorokként meredeztek a térben (befordított lábfej, konkáv térd), zöld szoknyában, egy (talán új) műfaj jutott eszembe. A műfaj neve kifejtőskönyv, amiben színek helyett tartalomhiátuszok vannak.

Úgy állt ott később is a színpadon, mikor critica praecox-ként a vége előtt elmentem. Úgy állt ott, mint egy tartalomra váró forma, és ezt az érzést előadásával is erősítette, mert néztem, hogy ez akkor most valami, vagy csak lassan elkezdődik. Mintha önmaga macskája lett volna, imígyen alkotva (önmagát megdupuplázva) a behízelgés bermuda-háromszögét (fazonra nyírva). Látszatnéha-csaj. Lewis Carrol Fakutyája jutott eszembe - ami angolul, ugyebár, macska, Cheshire cat - akinek csak a vigyora marad meg, mikor ő maga már nincs is ott.

Mondta (színpadon, kihangosítva), hogy szerinte a világon a legszebb név a Lajos, és hogy hogyan gondolja, hogy aki Lajosnak születik, a jóság (Lajó, Lajós?) eleve predesztinálva ott lapul a név viselőjében.

Saját analógiájára ízelelem nevét (karfiol, torzsa, rafinált mosoly?). Szép formára vagdalt enyhén ízetlen zöldségek (tréfák) egy gömbölyded üvegtálban. Megjelenésre (nem újság) költői.

Jó játék. Érte, óh, érte mentem el én a Merlinbe, konokul hunyorgó szememre sem figyeltem, aludtam volna már, de nem mertem, csak néztem a fejemből, s figyeltem, ahogy Philip Larkin „Nothing like something happens anywhere”-je megesik. Képzelt ripők egy magyarországi versfesztiválon.

S mint az lenni szokott, az élmény akkor jő orvul, ha nem várjuk feszülten (az orgazmust is nehéz akarni, mitöbb, ártalmas a célnak) Farkas Tibor és Horváth István előadóestjét, amire csak úgy beültem, nagyon élveztem, s el is merültem benne legott. Nagyon jól esett, annak ellenére, hogy a versek válogatásából visszaköszönt magyarság sárba fetrengő, onnan tüskék közül rikoltó, egymást vissza-visszarántó hangulata (hogy utalásszinten felületesen parafrazáljam Szilágyi Domokos gondolatait a Magyarok című versből, ami szintén elhangzott), a „cigány egy nép ez”-re talán sokan politikai inkorrektség-agitáció-rohamot kaptak volna, akárcsak, amikor Darvas Szilárd Legenda a nő teremtéséről hallatán. Ez utóbbira agyilag éreztem egy képzelt feminista szeméből szökellő villámokat, aki ismeri a verset, talán tudja miért. Akkor is tetszett, és kész.

A csíkszeredai Roles egészen nosztalgikus érzéseket keltett bennem, mert olyan zenét játszott körülbelül, amit én középiskolás koromban szerettem volna, kissé progresszív, sok pontos dob-gitár-basszus uniszólóval. Túl kicsi volt nekik a kamara, ilyen zenét inkább szélgépes nagyszínpadra képzelek. Egy másik énekessel.

Estefelé értem a Merlinbe, mert próbáltam Firkin nevű zenekarommal, akikkel olykor csángóvariációkat játszunk tradicionális ír zenei tartalomvilágra punkos zúzással, mégis dallamosan, mégsem negédesen, néha átültetve az ír szövegvilágot magyarra. Vagyis próbáljuk. Vagyis tesszük.

Yoda mester „tedd, vagy ne tedd, ne próbáld” álláspontjával valamelyest ellentétben én szeretem a próba szót, a szó tartalmi hangulatát. Ahogy egy csoportnyi felnőtt, akik még egy perccel korábban belesimultak a szentté avatott racionális valóság számlaközpontú univerzumába, hirtelen összeül, és próbálkozik, megpróbálkozik próbál, megpróbál megvalósítani, lehívni az anyagi valóságba valami olyasmit, ami addig csak gondolat volt, érzés, sejtelem, hangulat. Ez még akkor is jó, ha nem sikerül. Mint ahogy - ha az életet egy kicsit is értéknek tekintjük - ezerszer többet ér egy visszautasított szerelem, mint az eleve lemondással induló üres álmodozás. Persze dumálni könnyű, senki ne gondolja azt, hogy én nem félek odamenni egy lányhoz, aki igazán tetszik, sokszor én is inkább verset írok.

Ezeket azért is mondom, mert a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének Szeretném, ha szeretnének előadása is ilyesmiket juttatott eszembe. Kicsit kapálózásszerűnek éreztem az estet. A társulat nagyon szeretett volna, nagyon próbált valamit lehozni, valamit átengedni magán, valamin és valaminek átengedni magát, amit Ady költészetében sejt. És ez a nagy szándék voltaképpen megbocsáttatta velem azt, hogy ez teljességében az én (és ezt mindig hangsúlyozom, hogy ezt én gondolom így, és nem kell elfogadni) szögemből nem sikerült. De nem baj, mert kaptam valamit.

Például kaptam egy képet arról, hogy Ady valószínűleg igen gázos arc lehetett (olykor gáz álarc), bár (hogy a tegnapi bohóc szavait idézzem), szentesítette őt már két generációnyi fecsegés. Erre a kijelentésemre most lélekben biztos pofán vág engem jónéhány magyartanár és Ady-rajongó.

Szegényes ismereteim fényében akkor is úgy vélem, hogy attól, hogy Ady kapálózott, és vívódásait igen tehetségesen öntötte versbe, sokszor inkább ellenpélda, mint követendő. Egy szenvedő guru nem hiteles, bár ezt a keresztény hagyomány igyekszik igencsak ilyen színben feltűntetni. Jézus meglehetősen kevés ikonon röhög, pedig biztos vagyok benne, sőt, tudom, hogy neki röhögnie kellett igen gyakran, istenuccse.

Ezért éreztem, hogy Ady gázos, mert verseiben egy pusztulásra ítélt megváltó-imidzsbe olvadt bele, és propagálta azt személyes és nemzeti dimenziókban. És elérkezik egy vajdasági csoporthoz, akik jobbára fiatalok felnéznek rá, és mert még nem lépték meg a pusztulásnak azokat a hiábavaló lépéseit, mint imádott költőjük, hát hozzászomorodnak kicsit, mint hithű keresztények egy rossz ikonhoz. Előadásukban épp ezért a szomorúságot boldogan vállalják, de az ordítóvisító szexuális vágyat, a szerelmet már inkább elstilizálják. Érthető, a szomorúság iránt a társadalomrefleksz a részvét, az orgazmus iránt meg az irígység és a mágja. Nincs ebben semmi új, épp csak nem értek egyet vele és nem támogatom.

Szóval szeretem az ilyen „nem sikerült” előadásokat, mert legalább nyújtanak egy példát. Mint amikor tanácstalan vagyok, feldobok egy pénzt, az eredmény pedig mindig jó. Mert ha fej, esetleg rájövök, hogy én írást szerettem volna, és az máris nyereség, de pénzfeldobás nélkül nem biztos, hogy erre rájövök.

Végig is dőltem utána a kanapén, és voltaképp fekve hallgattam végig az Estern Station country-s koncertjét. Bluegrass nyomdokokon zenéltek azt mondták, jobbára angolul, a gitáros gyergyószentmiklósi (Szabó Levente), és becsúszott a country hangulatba néhány erdélyi ihletésű dal is. Annyira nem kenyerem, de nagyon jól esett. A zene is, meg fetrengeni is a Kávézó kanapéján. Így együtt.

Mire Lovasi András és zenekara beálltak, hogy eljátszák Heidl György Lackfi János verseire írt dalait, már nagyon gyógyult a szemem befelé. Ha nem Lovasiék azo, valószínűleg nem várom meg a kezdést.

Csak az volt a baj, hogy kíváncsi voltam. Főleg, mert a Kispál és a Borz szövegek eleve kissé mélyebben szántanak, mint a szívbőljöna züzenet ding ding dong.

Bár a közönség (én legalábbis) kissé türelmetlen voltam már a csúszás miatt, Lovasi egyetlen gyermeteg gesztusára megbocsátottam mindent mert ihletett hülyeséggel nagy ajándék találkozni. És Lovasi ezt az ihletett hülyeséget sugározta, mint jelentős művész (ezt a szókapcsolatot tőle szedtem, többször is elismételte) ami össze is fogta szépen az eseményt, még ha a gitár kicsit erős is volt (szerintem nagyon) és a hangosítás a csúszás ellenére sem tudott csodát művelni akusztikailag a szövegérthetőség érdekében. A koncert közepén Lackfi János (remélem ő volt, mert csak a programfüzetből néztem meg utólag a nevét) maga olvasott költészetéből: futballpályán vaddisznóvá változó férfiak, Nagy László Adjon az Isten-jének wellness-hétvégés lelkivilágra transzponált változata, néhány urbánus időmérték-bravúr amire hirtelen emlékszem. Bejött.

Lovasi épp latinul énekelt, mikor előrevetítve inaim és szemhéjam teherbírását, inkább hazaindultam.

Azon méláztam útközben, hogy ha nem omlik össze a római birodalom, az MTV most vajon latinul menne és Vergilius-t rappelnének tógában? És hogy vajon már hány dark meg metál zenekarnak jutott eszébe, hogy kizárólag latinul énekeljen? És hogy vajon mire fogok emlékezni a versfesztivál második napjából másnap, mikor ezeket leírom?

Hát erre.

És holnap?

És holnapután?

Merre?

Nem szeretem a bohócokat. Nyomasztanak. Van bennük valami művi, valami negédes máz, ami émelygőssé teszi számomra az igazi bolond témáját. Mindig úgy érzem, a félig könnyező arcú bohóc – de a vigyorgóra festett is – elárulja az igazi, törvényen kívül és felül álló Harlequin-t, aki még a királyt is megmogyorózza, ha épp úgy adja a helyzet, nagyokat eszi-iszik, és nem vekeng, ha éhezik, vagy ha felakasztják sem.

Éppen ezért kicsit féltem, amikor a temesvári Mátyás Zsolt Imre estjének, a Ködszurkálónak megláttam az alcímét: „Avagy egy bohóc nézetei”. Az „avagy”-os címekkel is van általában egy kis problémám valamiért. Meg tudnám magyarázni, de inkább csak annyiban maradok, hogy az én hülyeségem, rigolya, amiért már most hajlandó vagyok magamnak megbocsátani. Mert, ugye, a létezés értelmetlenségének elfogadása egészen költői, főleg ha érvek előzik ezt meg, hogy teljesebbé tegyék a játékot, mint azt összekacsintósan és vigyorogva éreztem, amikor a Kaláka énekelte Kosztolányi Fejtörő felnőtteknek-jét: 

     „Nincs nála nagyobb jó,

     mert ez a kincs.

     Úgy hívják: élet.

     Értelme nincs.” 

No de, kérem, már megint csapongok, mint valami huszár a ködben. Szóval, napi gyári teendőmet elvégezvén beléptem a Merlinbe, felosontam a csigalépcsőn és megittam egy kapucsínót majdnemhogy mellékesen. Az ital azonban annyira beütött, hogy azonnal metafizikai tolulásom támadt, amint beültem a Ködszurkáló, avagy egy bohóc nézetei előadásra, alighogy elkezdődött. Rögtön megláttam, mennyire összefügg önnön ébredő lelkem, és a tojás lélekszimbolikája, hogy mennyire nem véletlen, hogy a verset is költik, a tojást is költik, és az alvó gyermeket is költik, aki elkésik az iskolából, akárcsak az alvajárókat a guruk. Aztán rá is aplikáltam szemgolyóm gömbölydedségét a földgolyóra, majd kisíkosítottam ezt kifeszített fehér vászonra, ahova a bohóc filmen vetítette ki önmagát, ahogy végigrohan az úton, majd ászakítva a filmvászon magzatburkát (vagyis a filmpapírét, mert az volt) elkezdte az előadást.

Hirtelen koncentráltan ott volt előttem minden, amit a (főleg magyar) költészet és színészet kapcsán általában nem szeretek. A szakszerű, művészi, lételemszerű szenvedés, amiben Latinovits is oly jó volt (az homáge á Latinovits is benne volt az est címében), a bohóc világfájdalma, a művész meg nem értettsége és még több szenvedés, az életbe beilleszkedni nem tudás, de elkeseredett kapaszkodás egy letűnt szerelem emlékébe, aminek hajdani jelenét valószínűleg ugyanúgy megkeserített a meg nem értettség, mint emléke most az önsajnáló művészt. Piazzola tangószomorkája, Chaplin szívszorító bája, Edith Piaf pökhendi korhely szenvedélybölcsessége, ami nem bán meg semmit (nem a francot). Mind mind olyan paradigmák, amiket, ha egy mód van rá, inkább kerülök. Errefel megjelenik előttem, és ami aztán teljesen meglep: hogy tetszik. Mikor a színész Piaf-ra táncol, valósággal hidegfutkosást kapok, pedig a Piaf-os hangulatot sem nagyon szeretem, de hirtelen megérintett. Nehéz keveset írni róla, mert az igazi élmény, igaziságánál fogva egyszerűnek tűnik emlékeinkben, aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy csak regényben írhatók le, esetleg versben. Azért élmény, mert jobbára csak élhető. Az egyszemélyes estektől kicsit mindig félek, mert ha nem jó, nagyon hamar rá lehet unni, de ez az előadás feszes volt, szép mozdulatokkal, nagyon átélhető teremtett világgal.

Utána a Kaláka, mint szex után a cigaretta, mint sikeres vizsga után a Dunaparton üldögélni. Nagyon jól esett. Ady, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly. Én személy szerint többször is felröhögtem ilyen kicsiségektől (dehogy kicsiség), mint a négy férfi által négy szólamban énekelt ’”nandu” szócska.

Ha vacsoraként gondolok a Versfesztivál első estéjére – mert voltaképp az volt - a Ködszurkálás főételnek, a Kaláka desszertnek, a Momentán pedig könnyed levezető italozgatásnak pont jó volt. Nem csapta el a gyomrom, este tizenegykor a jóllakottság jóleső érzésével léptem ki az útra, szótól és játéktól enyhén ittasan.

Még el sem kezdődött, de már kötődöm. Nem kötekszem, bele se kötnék semmibe, és a kötött formákhoz sem ragaszkodom. Kötelességszerűen végigtekintek a Versfesztivál október 13 és 19 közötti programjain, hol naponta kötetek hangzanak el, teremnek meg, csengenek keblekben, gondolatokban, ágyékokban, vagy épp a rekeszizmokban, hogy megtalálják a közös hangot, ami összeköt.

Mert bármennyire is propagál a kritikus (legyen az kritikán aluli, vagy felüli, akadémikus, vagy akadékos) társadalom egy kötelező avatottságot a versértelmezéshez, az, hogy emberek vagyunk, azt hiszem legtöbbször elég. Legalábbis elég kellene, hogy legyen. Vagy ha nem elég, hát pontosan azt mutassa meg a vers, hogy kicsit lehetnénk talán emberebbek, és mindjárt elég lenne akár. Akkor már a versre sem, meg magunkra sem, meg egymásra sem haragudnánk talán olyan könnyen, és nem azt keresnénk, ami elválaszt, hanem ami összeköt.

Látok a versfesztivál programkoncpeciójában egy ilyen összefogó hálót. A hajléktalantól (október 18, szombat), a verskoncertig ( okt. 15, szerda), az improvizatív interaktív Rögvest versfabrikálástól és a már-már klasszikusnak számító Kalákától (okt. 13, hétfő) a női test személyes szeszélyes, szexuális, szenzitív, vagy épp szentimentalista pengeéléig mindenféle szögből, regiszterből, helyről, ízben, formában kapunk verseket, a menü szerint legalábbis.

Abban reménykedem, hogy voltaképpen még csak egyetlen csontot, vagy tudatszeletet, vagy zsigeri részecskét sem találok magamon, magam körül, magam szerint, amit a Versfesztivál legalább egy kicsit ne illetne így, vagy úgy. Külső belső zuhany, lubickolás a versben. Még be is neveztem a versfesztival.hu-n hirdetett  vers-enyre néhány verssel. Vajon mi lesz?

Kíváncsi vagyok, hogy visszhangja lesz-e, mert annyi verset csak úgy megemészteni... Sok. Már több hete versek ezrei voltak feltöltve. Valahol hallottam, hogy a magyar egy író nemzet. Akkor nem hittem, de a dolog már gyanús, és rá kell jönnöm, hogy szófaragványaimmal voltaképpen inkább kapcsolódok a többséghez, mint a különcökhöz, bár lehet, hogy a különcök vannak többségben, ami persze nonszensz, de szellemes.

Bár lelkem mélyén nem hiszem (sosem állítottam, hogy nekem nincs egóm) ha ez így lenne, ennek én örülnék a legjobban. Nem hiszem, hogy kiváltság kéne hogy legyen a vers, vagy hogy csak ritkán, mértékkel. A reggeli kiflivel és kávéval egészen passzolhatna meglátásom szerint. Inkább, mint az, hogy x sztárnak y kiégette az orrából a szőrt, és ezért x megorrol és perre megy. Ugyanúgy nem hiszek tudniillik a bulvár kötelező gagyi mivoltában, mint a vers kötelező magasröptű mivoltában. Van, hogy az ember megkívánja a kaviárt, de van, hogy nem cserélné el egy jó vajaskenyérért. Vers és vers között is ugyanolyan különbség van azt hiszem. Mint ahogy az érett nő szexualitásának és a hajlétalan problematikájának leképezése közt.

Majd meglátom. Belekóstolok. Ha más nem, hát az íz(le)lésemmel biztos történik majd valami. Mint ahogy rengeteg, tőlem teljesen különböző ember ízlésével is, akik majd körülöttem ülnek. És bár nem kötelező, de azt hiszem, ez kicsit majd össze fog kötni mindenkit.

Hogy csak így kötetlenül hagyjam lógva a szöveget, mint szemet szemét módon, kocsányon legott.

A vers olyan, mint a szerelem. Még mielőtt a kedves olvasó azonnal megbélyegezné szövegemet, mint egy csodálatos csöpögés kezdetét, rögtön tisztáznám, hogy egyáltalán nem áll szándékomban a verset, verselést, versmondást, költészetet egy patetikus ködfátyollal beborítani. Épp hogy nem.

Ha a szerelem igazi, azt érezni. Akárcsak a versnél. És mindkettőt eléggé elbagatellizálták már ahhoz, hogy a paradigma tele legyen intellektuális, megmondó hazugságokkal, amit egy hétköznapjait élő ember nehezen lát át, nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem érinti meg.

Ez talán valahol ott kezdődik, amikor egy tanár beállít órára egy halom jegyzettel, amit lediktál, ami úgy kezdődik, hogy „József Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja”, aztán elmondja, hogy mit is „kell” érteni a verseiben, ami ellen aztán egy önnön létezésére valamit is adó diák azonnal fellázad, és sokszor egy életre leírja a verset, elkönyvelve, hogy ez csak valamiféle lila ködös dolog, amit néhány elszállt művészlélek művel, mert  életképtelen a mai világban, és nem tud szembenézni a „valósággal”: pénz, siker farkastörvények stb. Vagyis hogy a költészet feltételez egy alapvető lúzerséget ellentétben például a projekt menedzsmenttel, és már alig várja, hogy megszabaduljon tőle egy életre, ahogy túl van az érettségin.

Hibáztatni persze könnyű, és nem is igazán érdemes, bár tény, hogy ár ellen úszni nehezebb. De lehetséges, és rá lehet döbbenni arra, hogy az úgymond „nagy költők” nem ködösítenek, inkább olyanok, mint az aranymosók, vagy az alkimisták, akik ugyanazon alapanyagokból dolgoznak, mint amikből minden ember éli életét nap mint nap, és (jóesetben) olyan aranyszemcsékre világítanak rá, amik minden ember életében ott vannak, csak maguktól nem hajlandóak kicsit mélyebben beléjük túrni. A kapocs mindazonáltal létezik, és megtalálható, ha a megfelelő regiszterben szólítja meg a befogadót. Mennyivel szívesebben mélyülnének el Balassi költészetében a diákok, ha tudatosodna bennük, hogy bizony a tisztelt költő farka állt, mint a cüvek, valahányszor Júliára pillanta, és verseiben hasonló vágyakat szublimált. Ez nem biztos, hogy szó szerint igaz, de kiindulópontnak mindenképp jobb, mint azzal kezdeni, hogy melyik század, melyik stílus, meg ilyenek. Ezek már mind utólag ráaggatott értelmezések, befolyásolhatja politika, egyes emberek hatalomvágya, a szándék, hogy az értelmezési jogot bizonyos közegek kisajátítsák és eszközül használjanak fel saját érdekükben.

Bevallom, én is ritkán olvasok verset. Gyakrabban írok, mint olvasok. Engem is leformáztak hajdan, de a „vírus” azért bennem maradt, amiért igen hálás vagyok, és tudom, mit veszítettem volna, ha ez nem történik meg. És tudom, mit veszít az ember általában, ha megtagadja magától a verset a fentebb említett megszokás miatt, vagy, ami még rosszabb, ha biflázva elfogadja anélkül, hogy felismerné bennük önmagát.

Ezért különösen örülök, és kíváncsian nézek elébe az október 13-án kezdődő Versfesztiválnak. Pontosan azért, mert olyan megmozdulásnak érzem, ami lángra lobbanthat egy szikrát a közönségben, a jószándék mindenesetre megvan. Hogy ez maradéktalanul meg is fog történni, azzal nem áltatom magam. Annál több hamis költőt és hiteltelen színészt láttam már, akik ihletetlen tanárokhoz hasonlóan inkább újabb és újabb réteg lepleket, maszkokat pakolnak rá a tisztaságra, mintsemhogy mély önvizsgálattal és érzékenységgel megpróbálnának annak mélyére, lényegére hatolni, hogy hűen közvetíthessék az abban megnyilvánuló lényeget, a sokszor bonyolult forma mögött rejlő egyszerűséget (ami épp egyszerűségénél fogva kimondhatatlan és szorul a költői bánásmódra), az igazságot, a természetes mámort. Túlságosan berögzült már sok imidzs mind az előadásba, mind a költészetbe.

A magyar költő és színészimidzs (meglátásom szerint) szeret szenvedni és zülleni, és szereti azt a benyomást kelteni, hogy az alkohol és a szifilisz sokszor amolyan szükséges (és olykor elégséges) művészi atribútumok. Így aztán sokszor lesz a költészetből sallang, az előadásból egóémelygő álszerény, alalázatos ripacskodás. De mindez közel sem törvényszerű, és hiszem, hogy lehet találni szőlős kis dinnyécskéket mindenütt.

Mert tudom, hogy vannak, mert már megéltem őket magam is nem egyszer. Csak azért imádkozom, hogy a versfesztiválon is legyenek, és hogy észrevegyem őket, és hogy közvetíteni is tudjam. 

Ez, itt, a kérdés

Ha félig gazság is, 
Félig az-ság is 
A féligazság. 
Az ige, iga 
Az igaz igéz s igáz, 
S a gaz, kacskaringós kúSZÓ, 
Kimondhatatlan: 
Tiltott gyümölcs. 
Vagy zöldség? 
Paradicsom? 
Vagy tilos almafa?