Nem is olvastam, nem is hallottam, csupán egy tévéműsorban láttam egyszser néhány percre, ennek birtokában tehát joggal nem állíthatom, hogy nem szeretem Karafiáth Orsolyát. Kíváncsi voltam, mit takar, mit akar, mi takarja és mit akar, hogy méltán, vagy nem méltán emlegetik.

Ahogy ott állt a lépcső alján végtagjai csálé vektorával, még nem juttatta eszembe saját cérnalányokról szóló versét, mert ez téridőileg lehetetlen volt, mivel később hallottam, persze így utólag hazudhatnám, hogy én tudtam előre, de hát nem vagyok én politikus.

Szóval ahogy ott állt (szó nélkül), és szeméből szemszögekként szórt figyelmet lövellt szerteszét, végtagjai csálé vektorokként meredeztek a térben (befordított lábfej, konkáv térd), zöld szoknyában, egy (talán új) műfaj jutott eszembe. A műfaj neve kifejtőskönyv, amiben színek helyett tartalomhiátuszok vannak.

Úgy állt ott később is a színpadon, mikor critica praecox-ként a vége előtt elmentem. Úgy állt ott, mint egy tartalomra váró forma, és ezt az érzést előadásával is erősítette, mert néztem, hogy ez akkor most valami, vagy csak lassan elkezdődik. Mintha önmaga macskája lett volna, imígyen alkotva (önmagát megdupuplázva) a behízelgés bermuda-háromszögét (fazonra nyírva). Látszatnéha-csaj. Lewis Carrol Fakutyája jutott eszembe - ami angolul, ugyebár, macska, Cheshire cat - akinek csak a vigyora marad meg, mikor ő maga már nincs is ott.

Mondta (színpadon, kihangosítva), hogy szerinte a világon a legszebb név a Lajos, és hogy hogyan gondolja, hogy aki Lajosnak születik, a jóság (Lajó, Lajós?) eleve predesztinálva ott lapul a név viselőjében.

Saját analógiájára ízelelem nevét (karfiol, torzsa, rafinált mosoly?). Szép formára vagdalt enyhén ízetlen zöldségek (tréfák) egy gömbölyded üvegtálban. Megjelenésre (nem újság) költői.

Jó játék. Érte, óh, érte mentem el én a Merlinbe, konokul hunyorgó szememre sem figyeltem, aludtam volna már, de nem mertem, csak néztem a fejemből, s figyeltem, ahogy Philip Larkin „Nothing like something happens anywhere”-je megesik. Képzelt ripők egy magyarországi versfesztiválon.

S mint az lenni szokott, az élmény akkor jő orvul, ha nem várjuk feszülten (az orgazmust is nehéz akarni, mitöbb, ártalmas a célnak) Farkas Tibor és Horváth István előadóestjét, amire csak úgy beültem, nagyon élveztem, s el is merültem benne legott. Nagyon jól esett, annak ellenére, hogy a versek válogatásából visszaköszönt magyarság sárba fetrengő, onnan tüskék közül rikoltó, egymást vissza-visszarántó hangulata (hogy utalásszinten felületesen parafrazáljam Szilágyi Domokos gondolatait a Magyarok című versből, ami szintén elhangzott), a „cigány egy nép ez”-re talán sokan politikai inkorrektség-agitáció-rohamot kaptak volna, akárcsak, amikor Darvas Szilárd Legenda a nő teremtéséről hallatán. Ez utóbbira agyilag éreztem egy képzelt feminista szeméből szökellő villámokat, aki ismeri a verset, talán tudja miért. Akkor is tetszett, és kész.

A csíkszeredai Roles egészen nosztalgikus érzéseket keltett bennem, mert olyan zenét játszott körülbelül, amit én középiskolás koromban szerettem volna, kissé progresszív, sok pontos dob-gitár-basszus uniszólóval. Túl kicsi volt nekik a kamara, ilyen zenét inkább szélgépes nagyszínpadra képzelek. Egy másik énekessel.