Azt hiszem, a dráma forrpontjára érkeztem, aztán, hogy ezt leírom, azt hiszem, hülyeség, mert hát hova máshova érkeznék folyton, ha egyszer én élem az életem, és nem azok, akik már korábban megérkeznek, mondjuk a Merlinbe, mondjuk a versfesztiválra. Persze ha emberek, utak, sorsok találkoznak abból lesz a dráma.
Napok óta kísértem szemem és fülem sarkából figyelemmel a lépcső mellett konokul verselő embereket, akik olykor ki-ki kiáltottak az arra haladókra, mint részeg a tovasuhanó holdra, vagy épp nevettek a versen, vagy a verssel, vagy a vers miatt, vagy épp suttogtak, midőn arra mentem, és kénytelen voltam cinkosan behajolni, hogy elkapjak egy-két sort. Nem emlékszem hány órát verseltek, de jóval túl százon.
Guiness-rekordra törtek az árvák.
Péntek este közeledett a kísérlet vége, amit voltaképp már jó régen megnyertek.
A jónéhány nap alatt, hogy arra haladtam, csak úgy ott voltak, és péntek estére hirtelen elérkezett a pillanat, amikor egyszercsak összegyűlt a kitartással a jelenlét.
Neten beküldött versek tízezrei hevertek a rekordkísérlők asztala körül, sokuk olvasva, sokuk még olvasatlan, a szomszédban Imádom az életet címmel előadás szólt, én bent ültem, s néztem a korhelyből Jézussá, majd keresztgyártó kisiparossá, háromújjú katonagéppé vedlő majd kósza dallammá sötétedő színészt a fogassá is átalakítható feszület előtt, hallottam a morajt kintről, majd mikor bent vége volt, hallottam, hogy kint pontosan azért volt a moraj, mert egy hölgy méltatlannak vélte a vershez, hogy miközben kint olvasnak fennhangon bent előadás megy, ezt az állapotot fennhangon nehezményezte Lutter Imrének, aki ezt az egészet szervezte, és aki hallván a métatlankodást, s nem tartva azt méltónak a versfesztiválhoz (hisz ő tényleg csak jót akart) legott felajánlotta a hölgynek egzisztenciális kiskapuként a születés reverz folyamatát, mi a hölgy képviselte, termodinamikailag rideg és entrópikus gondolati univerzumnak az események tükrében legott az egyetlen megoldása vala.
Nyugodtan vissza lehet olvasni a mondatot, én is megtettem, és van értelme, ezt vállalom.
Imádom az életet – mondta Rékai Nándor, én meg néha megszeppentem. Az első sorban ültem, és ugye a szemkontaktustól néha olyan érzésem volt, mintha tekintetével a színész számon kérné, hogy vajon én is úgy gondolom-e (mert sokszor a kifejtett gondolatokkal agyban igen vitatkoztam), sőt, csipkelődik, hogy vajon tudnám-e folytatni saját kútfőből, ha már olyan jól tudom.
S mikor a színész egyik maszkja épp Jézust öltötte magára, s bevallotta töredelmesen, a kánai mennyegzőn bizony víztől rúgott be a násznép, és voltaképp az az igazi csoda, hogy elhitték, hogy nem s a halál volt a valóság, nem a feltámadás, s hogy ezt a homloka mögötti szilárd pont - ahol egyébként a rádzsa jóga egyes iskolái szerint a lélek lakozik efektíve(ezt én mondom) - megfeszített akaratával hitette el másokkal a vízenjárást is.
S kérdem én, ha minden egy, nem mindegy, hogyan imádjuk, ha imádjuk az életet, bármi légyen is? Így öt napi vershallgatás után folyton azon kapom magam, hogy már a büfében is mívesen kérem a szendvicset majonéz nélkül. Ideje odafigyelnem, mielőtt vészesen művivé válnék, mint némely vetélés.
Mielőtt még teljesen beszüremkedne igazságom helyére a technika, elhallgatok, és közlöm: a versmondó Guiness rekord megdőlt a Merlinben a Kaleidoszkóp VersFesztiválon. Tudom, mert ott voltam én is, tapsoltam és mondtam hogy bravó, hogy volt, asszem egy tévé is felvette.
A rekorderek meg, ha vették a poént, még talán most is verselnek.
De mint ahogy a versnek, a róla szóló mesének sem itt van még a vége, holnap folytatom, jelentem (és fogom jelenteni) tisztelettel.
