Nem szeretem a bohócokat. Nyomasztanak. Van bennük valami művi, valami negédes máz, ami émelygőssé teszi számomra az igazi bolond témáját. Mindig úgy érzem, a félig könnyező arcú bohóc – de a vigyorgóra festett is – elárulja az igazi, törvényen kívül és felül álló Harlequin-t, aki még a királyt is megmogyorózza, ha épp úgy adja a helyzet, nagyokat eszi-iszik, és nem vekeng, ha éhezik, vagy ha felakasztják sem.
Éppen ezért kicsit féltem, amikor a temesvári Mátyás Zsolt Imre estjének, a Ködszurkálónak megláttam az alcímét: „Avagy egy bohóc nézetei”. Az „avagy”-os címekkel is van általában egy kis problémám valamiért. Meg tudnám magyarázni, de inkább csak annyiban maradok, hogy az én hülyeségem, rigolya, amiért már most hajlandó vagyok magamnak megbocsátani. Mert, ugye, a létezés értelmetlenségének elfogadása egészen költői, főleg ha érvek előzik ezt meg, hogy teljesebbé tegyék a játékot, mint azt összekacsintósan és vigyorogva éreztem, amikor a Kaláka énekelte Kosztolányi Fejtörő felnőtteknek-jét:
„Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.”
No de, kérem, már megint csapongok, mint valami huszár a ködben. Szóval, napi gyári teendőmet elvégezvén beléptem a Merlinbe, felosontam a csigalépcsőn és megittam egy kapucsínót majdnemhogy mellékesen. Az ital azonban annyira beütött, hogy azonnal metafizikai tolulásom támadt, amint beültem a Ködszurkáló, avagy egy bohóc nézetei előadásra, alighogy elkezdődött. Rögtön megláttam, mennyire összefügg önnön ébredő lelkem, és a tojás lélekszimbolikája, hogy mennyire nem véletlen, hogy a verset is költik, a tojást is költik, és az alvó gyermeket is költik, aki elkésik az iskolából, akárcsak az alvajárókat a guruk. Aztán rá is aplikáltam szemgolyóm gömbölydedségét a földgolyóra, majd kisíkosítottam ezt kifeszített fehér vászonra, ahova a bohóc filmen vetítette ki önmagát, ahogy végigrohan az úton, majd ászakítva a filmvászon magzatburkát (vagyis a filmpapírét, mert az volt) elkezdte az előadást.
Hirtelen koncentráltan ott volt előttem minden, amit a (főleg magyar) költészet és színészet kapcsán általában nem szeretek. A szakszerű, művészi, lételemszerű szenvedés, amiben Latinovits is oly jó volt (az homáge á Latinovits is benne volt az est címében), a bohóc világfájdalma, a művész meg nem értettsége és még több szenvedés, az életbe beilleszkedni nem tudás, de elkeseredett kapaszkodás egy letűnt szerelem emlékébe, aminek hajdani jelenét valószínűleg ugyanúgy megkeserített a meg nem értettség, mint emléke most az önsajnáló művészt. Piazzola tangószomorkája, Chaplin szívszorító bája, Edith Piaf pökhendi korhely szenvedélybölcsessége, ami nem bán meg semmit (nem a francot). Mind mind olyan paradigmák, amiket, ha egy mód van rá, inkább kerülök. Errefel megjelenik előttem, és ami aztán teljesen meglep: hogy tetszik. Mikor a színész Piaf-ra táncol, valósággal hidegfutkosást kapok, pedig a Piaf-os hangulatot sem nagyon szeretem, de hirtelen megérintett. Nehéz keveset írni róla, mert az igazi élmény, igaziságánál fogva egyszerűnek tűnik emlékeinkben, aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy csak regényben írhatók le, esetleg versben. Azért élmény, mert jobbára csak élhető. Az egyszemélyes estektől kicsit mindig félek, mert ha nem jó, nagyon hamar rá lehet unni, de ez az előadás feszes volt, szép mozdulatokkal, nagyon átélhető teremtett világgal.
Utána a Kaláka, mint szex után a cigaretta, mint sikeres vizsga után a Dunaparton üldögélni. Nagyon jól esett. Ady, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly. Én személy szerint többször is felröhögtem ilyen kicsiségektől (dehogy kicsiség), mint a négy férfi által négy szólamban énekelt ’”nandu” szócska.
Ha vacsoraként gondolok a Versfesztivál első estéjére – mert voltaképp az volt - a Ködszurkálás főételnek, a Kaláka desszertnek, a Momentán pedig könnyed levezető italozgatásnak pont jó volt. Nem csapta el a gyomrom, este tizenegykor a jóllakottság jóleső érzésével léptem ki az útra, szótól és játéktól enyhén ittasan.
