A vers olyan, mint a szerelem. Még mielőtt a kedves olvasó azonnal megbélyegezné szövegemet, mint egy csodálatos csöpögés kezdetét, rögtön tisztáznám, hogy egyáltalán nem áll szándékomban a verset, verselést, versmondást, költészetet egy patetikus ködfátyollal beborítani. Épp hogy nem.
Ha a szerelem igazi, azt érezni. Akárcsak a versnél. És mindkettőt eléggé elbagatellizálták már ahhoz, hogy a paradigma tele legyen intellektuális, megmondó hazugságokkal, amit egy hétköznapjait élő ember nehezen lát át, nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem érinti meg.
Ez talán valahol ott kezdődik, amikor egy tanár beállít órára egy halom jegyzettel, amit lediktál, ami úgy kezdődik, hogy „József Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja”, aztán elmondja, hogy mit is „kell” érteni a verseiben, ami ellen aztán egy önnön létezésére valamit is adó diák azonnal fellázad, és sokszor egy életre leírja a verset, elkönyvelve, hogy ez csak valamiféle lila ködös dolog, amit néhány elszállt művészlélek művel, mert életképtelen a mai világban, és nem tud szembenézni a „valósággal”: pénz, siker farkastörvények stb. Vagyis hogy a költészet feltételez egy alapvető lúzerséget ellentétben például a projekt menedzsmenttel, és már alig várja, hogy megszabaduljon tőle egy életre, ahogy túl van az érettségin.
Hibáztatni persze könnyű, és nem is igazán érdemes, bár tény, hogy ár ellen úszni nehezebb. De lehetséges, és rá lehet döbbenni arra, hogy az úgymond „nagy költők” nem ködösítenek, inkább olyanok, mint az aranymosók, vagy az alkimisták, akik ugyanazon alapanyagokból dolgoznak, mint amikből minden ember éli életét nap mint nap, és (jóesetben) olyan aranyszemcsékre világítanak rá, amik minden ember életében ott vannak, csak maguktól nem hajlandóak kicsit mélyebben beléjük túrni. A kapocs mindazonáltal létezik, és megtalálható, ha a megfelelő regiszterben szólítja meg a befogadót. Mennyivel szívesebben mélyülnének el Balassi költészetében a diákok, ha tudatosodna bennük, hogy bizony a tisztelt költő farka állt, mint a cüvek, valahányszor Júliára pillanta, és verseiben hasonló vágyakat szublimált. Ez nem biztos, hogy szó szerint igaz, de kiindulópontnak mindenképp jobb, mint azzal kezdeni, hogy melyik század, melyik stílus, meg ilyenek. Ezek már mind utólag ráaggatott értelmezések, befolyásolhatja politika, egyes emberek hatalomvágya, a szándék, hogy az értelmezési jogot bizonyos közegek kisajátítsák és eszközül használjanak fel saját érdekükben.
Bevallom, én is ritkán olvasok verset. Gyakrabban írok, mint olvasok. Engem is leformáztak hajdan, de a „vírus” azért bennem maradt, amiért igen hálás vagyok, és tudom, mit veszítettem volna, ha ez nem történik meg. És tudom, mit veszít az ember általában, ha megtagadja magától a verset a fentebb említett megszokás miatt, vagy, ami még rosszabb, ha biflázva elfogadja anélkül, hogy felismerné bennük önmagát.
Ezért különösen örülök, és kíváncsian nézek elébe az október 13-án kezdődő Versfesztiválnak. Pontosan azért, mert olyan megmozdulásnak érzem, ami lángra lobbanthat egy szikrát a közönségben, a jószándék mindenesetre megvan. Hogy ez maradéktalanul meg is fog történni, azzal nem áltatom magam. Annál több hamis költőt és hiteltelen színészt láttam már, akik ihletetlen tanárokhoz hasonlóan inkább újabb és újabb réteg lepleket, maszkokat pakolnak rá a tisztaságra, mintsemhogy mély önvizsgálattal és érzékenységgel megpróbálnának annak mélyére, lényegére hatolni, hogy hűen közvetíthessék az abban megnyilvánuló lényeget, a sokszor bonyolult forma mögött rejlő egyszerűséget (ami épp egyszerűségénél fogva kimondhatatlan és szorul a költői bánásmódra), az igazságot, a természetes mámort. Túlságosan berögzült már sok imidzs mind az előadásba, mind a költészetbe.
A magyar költő és színészimidzs (meglátásom szerint) szeret szenvedni és zülleni, és szereti azt a benyomást kelteni, hogy az alkohol és a szifilisz sokszor amolyan szükséges (és olykor elégséges) művészi atribútumok. Így aztán sokszor lesz a költészetből sallang, az előadásból egóémelygő álszerény, alalázatos ripacskodás. De mindez közel sem törvényszerű, és hiszem, hogy lehet találni szőlős kis dinnyécskéket mindenütt.
Mert tudom, hogy vannak, mert már megéltem őket magam is nem egyszer. Csak azért imádkozom, hogy a versfesztiválon is legyenek, és hogy észrevegyem őket, és hogy közvetíteni is tudjam.
Ez, itt, a kérdés
Ha félig gazság is,
Félig az-ság is
A féligazság.
Az ige, iga
Az igaz igéz s igáz,
S a gaz, kacskaringós kúSZÓ,
Kimondhatatlan:
Tiltott gyümölcs.
Vagy zöldség?
Paradicsom?
Vagy tilos almafa?
