Még el sem kezdődött, de már kötődöm. Nem kötekszem, bele se kötnék semmibe, és a kötött formákhoz sem ragaszkodom. Kötelességszerűen végigtekintek a Versfesztivál október 13 és 19 közötti programjain, hol naponta kötetek hangzanak el, teremnek meg, csengenek keblekben, gondolatokban, ágyékokban, vagy épp a rekeszizmokban, hogy megtalálják a közös hangot, ami összeköt.
Mert bármennyire is propagál a kritikus (legyen az kritikán aluli, vagy felüli, akadémikus, vagy akadékos) társadalom egy kötelező avatottságot a versértelmezéshez, az, hogy emberek vagyunk, azt hiszem legtöbbször elég. Legalábbis elég kellene, hogy legyen. Vagy ha nem elég, hát pontosan azt mutassa meg a vers, hogy kicsit lehetnénk talán emberebbek, és mindjárt elég lenne akár. Akkor már a versre sem, meg magunkra sem, meg egymásra sem haragudnánk talán olyan könnyen, és nem azt keresnénk, ami elválaszt, hanem ami összeköt.
Látok a versfesztivál programkoncpeciójában egy ilyen összefogó hálót. A hajléktalantól (október 18, szombat), a verskoncertig ( okt. 15, szerda), az improvizatív interaktív Rögvest versfabrikálástól és a már-már klasszikusnak számító Kalákától (okt. 13, hétfő) a női test személyes szeszélyes, szexuális, szenzitív, vagy épp szentimentalista pengeéléig mindenféle szögből, regiszterből, helyről, ízben, formában kapunk verseket, a menü szerint legalábbis.
Abban reménykedem, hogy voltaképpen még csak egyetlen csontot, vagy tudatszeletet, vagy zsigeri részecskét sem találok magamon, magam körül, magam szerint, amit a Versfesztivál legalább egy kicsit ne illetne így, vagy úgy. Külső belső zuhany, lubickolás a versben. Még be is neveztem a versfesztival.hu-n hirdetett vers-enyre néhány verssel. Vajon mi lesz?
Kíváncsi vagyok, hogy visszhangja lesz-e, mert annyi verset csak úgy megemészteni... Sok. Már több hete versek ezrei voltak feltöltve. Valahol hallottam, hogy a magyar egy író nemzet. Akkor nem hittem, de a dolog már gyanús, és rá kell jönnöm, hogy szófaragványaimmal voltaképpen inkább kapcsolódok a többséghez, mint a különcökhöz, bár lehet, hogy a különcök vannak többségben, ami persze nonszensz, de szellemes.
Bár lelkem mélyén nem hiszem (sosem állítottam, hogy nekem nincs egóm) ha ez így lenne, ennek én örülnék a legjobban. Nem hiszem, hogy kiváltság kéne hogy legyen a vers, vagy hogy csak ritkán, mértékkel. A reggeli kiflivel és kávéval egészen passzolhatna meglátásom szerint. Inkább, mint az, hogy x sztárnak y kiégette az orrából a szőrt, és ezért x megorrol és perre megy. Ugyanúgy nem hiszek tudniillik a bulvár kötelező gagyi mivoltában, mint a vers kötelező magasröptű mivoltában. Van, hogy az ember megkívánja a kaviárt, de van, hogy nem cserélné el egy jó vajaskenyérért. Vers és vers között is ugyanolyan különbség van azt hiszem. Mint ahogy az érett nő szexualitásának és a hajlétalan problematikájának leképezése közt.
Majd meglátom. Belekóstolok. Ha más nem, hát az íz(le)lésemmel biztos történik majd valami. Mint ahogy rengeteg, tőlem teljesen különböző ember ízlésével is, akik majd körülöttem ülnek. És bár nem kötelező, de azt hiszem, ez kicsit majd össze fog kötni mindenkit.
Hogy csak így kötetlenül hagyjam lógva a szöveget, mint szemet szemét módon, kocsányon legott.
