Nagyon kíváncsi lettem volna az orosz nyelvű zenés költői estre, de a szombat is munkanap lévén nem sikerült a téridőt vágyaimmal szinkronizálni, így már csak a következő előadás derekánál (vagy inkább térdénél, mert körülbelül 15 percet késtem) értem oda. Esőkabátban elszállós angyalokat mímeltek kamaszkort épp (vagy még épp nem) túllépő fiatalok mentori kísérettel Az ég Angyalföld felett performanszukban, kijelentvén, hogy az angyalok egy kisgyerek érzékenységét kapják egy nagyon öreg ember bölcsességével ötvözve, és a kettő közti feszültséget csakis úgy tudják elviselni, ha megszabadulnak a kamaszkortól.
Ez a kamaszosság, a keresés nagyon visszaköszönt az előadásból is. Egyik előadó gyerekhangot keresett, a másik egy érett színésznőjén próbált beszélni, tapasztalatokat szavalni, mit még csak versekből élhettek, olykor pillanatokra felvérző hitelességgel. Én meg hirtelen nagy tisztelettel kezdtem el adózni a tanároknak, akik hajlandóak arra az alázatra, hogy elindítsanak gyerekeket egy úton, bátorítsanak tanítványokat dolgokban, amit még egyelőre rosszul csinálnak. Senki sem lett egyből Mozart – bár ő pont rossz példa, de azért meghagyom. Tiszteletem annál is inkább mély, mivel titkon magam is tanár lévén (diplomailag), tudom, tíz tanárból nyolc kényszerből kezd tanítani és egyre jobban aggódom még meg nem született gyerekeim oktatásáért.
Efféle gondolatok cikáztak a fejemben e fent említett előadáson, és így, hogy visszatekintek az estére, az előadás élménye tematikailag önkéntelenül rokonult bennem az utolsó előadással, a Csillagszálló előadásával, ahol hajléktalanok adtak elő verseket és dalokat egy szociális munkással. Kissé elszorult a szívem, mikor két gyereket is láttam a társaságban (kissé más háttérrel, gondolom, mint a Földre szállt Angyalok között). Itt már bekövesedett sorsokat láttam, és megint csak tiszteletet tudtam érezni az iránt, aki egy ilyen kis reménymorzsáért összefog hét embert (úgy emlékszem, ennyien voltak), és tesz valamit, ami nem lesz jó, de tesz és lesz és ebből akármi is lehet.
Az igaz, hogy előadás után elkaptam egy nő beszédét, akinek nem tetszett az előadás, mert túl szomorúra sikerült. A hátam mögött volt, aki sírva fakadt, és amikor a hajléktalanok kézről kézre adták a gyertyát, hát én is nyeltem rendesen. Bikini, Republik, közhelyek, és hajléktalanok, akik e közhelyeket egészen más megvilágításba helyezték. Például a Republik „Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is…” – itt a közönségből egy kislány tovább énekelte, hogy „én is hazatalálok”, de övé volt az egyetlen hang.
Szóval valóban szomorú volt, és egyet kell értenem a nővel, akinek ez nem tetszett, és azt mondta: ez csak megerősíti bennük a beletörődést.
A két előadás között, a második, a Radikális Szabadidő Színház Zsiráfivóhelye pontosan egy olyan továbbfejlesztett gyermeki fantáziavilágot pezsdített színpadra, ami az első előadás előadóiból szerencsés esetben kivirágozhat mozgásban, hangban, ötletben. Utazás, magány, gyermetegség, erőszak, álom és valóság, idő és időtlenség, anyagba zuhanás és fölötte lebegés. Címszavakban így emlékszem, de ennél sokkal több volt. Árnyjáték kollázsok folytak össze testi határokkal, párbeszédek a paradoxonnal, mesével, színjátékkal. Jól. Igazi gyerekszabad fantáziából táplálkozó agymenésmeditációrituálé.
Itt megállítom emlékezetem Kaleidoszkópját, de azért az utolsó napok paroxizmusával, ám nem renyhülő figyelemmel maradok a Versfesztivál utolsó napja előtt is tisztelettel. M.B.
