Mikor vasárnap az Adyák Színpad (Debrecen) tagjai színpadra lépett fejenként egy-egy számítógép-billentyűvel és ritmikusan, ugyanakkor néha kaotikusan kattogni kezdett, megjelent számomra az összhang lehetősége. Mint benyomás, gondolat. Arra gondoltam, hogy ha hirtelen felerősítenék egy teltháznyi közönség szívdobogását, vagy beékágéznák a közönséget, és mérnék a különböző előadásokon a szívműködést, biztos észervehető lenne, hogy egy jó előadás alkalmával a szívek egymáshoz igazodnak, mint rivallás és dúló néperő egy forradalomban.
Kultilevel marketinges gondolkodással így rögtön elkezdtem piacosítani a gondolatot, hogy ha imígyen kirajzolnánk egy szív-excell grafikont, akár mérhetnénk is a versek érzettségét, mint valami televíziónézettséget. Sőt, voltaképpen ezt a közös emberritmust keresik a versek. Akár a mantrák.
Mert akárhogy is nézem, egy műalkotásban az az elsődleges, hogy megérintsen, megtalálja azt a ritmust, amire én lelekzetemmel rá tudok hangolódni, amibe bele tudok kapaszkodni, utazni, felemelkedni, tapasztalni, tanulni.
És hogy hol lehet embereket megfogni? Hát, ez meg ráérzés és próbálkozás összhangja azt hiszem.
Balkay László negyedórás előadása például ezért volt érdekes. Találkozott benne a vers, a zene, az ének az előadóművészet, sőt, a képzőművészet is, mivel ott helyben szénnel illusztrálta az előadást. A kezdés merész volt: megfogta egy lány kezét a közönség első sorából, és megkérte, hogy pengesse a gitárját, miközben ő az akkordokat fogta és énekelt. Voltaképp a lány kezét fogta kezében, mint pengetőt. Én meg pont a lány mögött ültem, és néztem a merev kéztartást, amivel ő szegény igyekezett minden érzést kivonni ujjaiból, hogy így akarata ellenére a műélvezet ürügyén belevonták e játékba, mint száraz húsú feleség, ha összeszorított ajakkal, konok kötelességből adja magát urának. Mert ez a más kezével való gitározás meglehetősen intim, mondhatni szexközeli jelenség volt, amit szerintem mindenki érzett akarva akaratlan. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az előadó mennyire mérte fel eme kis játékosságnak a merevedési dimenzióit, hogy szóviccel éljek. Minden esetre érdekes volt, és Balkay László kedélyesen verses játéka engem egészen szórakoztatott, akárcsak a Ludas Matyi utána az Adyák Színpad előadásában, ahol a vers szavak nélkül, mozgással, tánccal, gesztusokkal kelt életre.
Kaleidoszkóp: vers táncolva, vers énekelve, vers mutatva, vers leírva, vers kifulladásig, vers csak megnyalintva, vers szívből és vers ágyékból, vers kávéval és vers borral, vers éjjel és vers nappal, diákok, tanárok, gyerekek, színészek, zenészek, hajléktalanok és szegények, (járdanyűvők, henyék, vagányok és kisasszonyok, kiket szép testhez álló ruha fed stb.) szájából, szeméből, kacéran, obszcénen, szemérmesen és modorosan, nemzetiesen és internacionálisan, parasztosan és eltartott kisujjal, határon innen, határon túl, bennünk, általunk, rajtunk keresztül.
Kicsit féltem hogy egy egész hét alatt verstúladagolást kapok a Kaleidoszkóp Versfesztiválon, de szerencsére, így a vége után is (bár nem voltam ott minden egyes előadáson), inkább hálát érzek. Főképp lustaságom miatt. Nem kellett elolvasnom, megküzdenem a versért, csak hátradőlnöm és figyelni a kaleidoszkóp tükreiben önmagam, hogy mi történik, és miért, hogy vajon hol tart a vers, hol tarthatott a költő, hol a versmondó, hol az előadás, és hol tartok én, aki bármit is kimond, és ki vagyok én, hogy bármiről is véleményt mondjak, főleg így publikusan.
Mert akármennyire bújnék álszerénység köpenye mögé, a kimondott (és főleg a leírt) szó az már valamiféle billenés az ítélet felé, már a monitor karakterének is súlya van, mint ahogy egy megtermékenyített petesejt is egy lépés már az étertől az anyag felé. Meg a teremtés, meg a születés is eleve, hogy ismét szóviccel éljek.
Ez a helyzet, hát igyekeztem és igyekszem minél nem szikorarobibb fokon leírni én is, hogy létezek, eszek, iszok, szeretek, gyűlölök, lélegzek, olvasok, versengek, és ebben, mint a víz, a bor, a kenyér és a levegő, olykor a vers is segít, hát én is segítek a versnek amennyire tudok.
Az értelmezés möbiusz szalagjának értelmetlen szépségével maradok kacsintós tisztelettel és a jövőben viszontlátás reményével,
M.B.
