Estefelé értem a Merlinbe, mert próbáltam Firkin nevű zenekarommal, akikkel olykor csángóvariációkat játszunk tradicionális ír zenei tartalomvilágra punkos zúzással, mégis dallamosan, mégsem negédesen, néha átültetve az ír szövegvilágot magyarra. Vagyis próbáljuk. Vagyis tesszük.
Yoda mester „tedd, vagy ne tedd, ne próbáld” álláspontjával valamelyest ellentétben én szeretem a próba szót, a szó tartalmi hangulatát. Ahogy egy csoportnyi felnőtt, akik még egy perccel korábban belesimultak a szentté avatott racionális valóság számlaközpontú univerzumába, hirtelen összeül, és próbálkozik, megpróbálkozik próbál, megpróbál megvalósítani, lehívni az anyagi valóságba valami olyasmit, ami addig csak gondolat volt, érzés, sejtelem, hangulat. Ez még akkor is jó, ha nem sikerül. Mint ahogy - ha az életet egy kicsit is értéknek tekintjük - ezerszer többet ér egy visszautasított szerelem, mint az eleve lemondással induló üres álmodozás. Persze dumálni könnyű, senki ne gondolja azt, hogy én nem félek odamenni egy lányhoz, aki igazán tetszik, sokszor én is inkább verset írok.
Ezeket azért is mondom, mert a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének Szeretném, ha szeretnének előadása is ilyesmiket juttatott eszembe. Kicsit kapálózásszerűnek éreztem az estet. A társulat nagyon szeretett volna, nagyon próbált valamit lehozni, valamit átengedni magán, valamin és valaminek átengedni magát, amit Ady költészetében sejt. És ez a nagy szándék voltaképpen megbocsáttatta velem azt, hogy ez teljességében az én (és ezt mindig hangsúlyozom, hogy ezt én gondolom így, és nem kell elfogadni) szögemből nem sikerült. De nem baj, mert kaptam valamit.
Például kaptam egy képet arról, hogy Ady valószínűleg igen gázos arc lehetett (olykor gáz álarc), bár (hogy a tegnapi bohóc szavait idézzem), szentesítette őt már két generációnyi fecsegés. Erre a kijelentésemre most lélekben biztos pofán vág engem jónéhány magyartanár és Ady-rajongó.
Szegényes ismereteim fényében akkor is úgy vélem, hogy attól, hogy Ady kapálózott, és vívódásait igen tehetségesen öntötte versbe, sokszor inkább ellenpélda, mint követendő. Egy szenvedő guru nem hiteles, bár ezt a keresztény hagyomány igyekszik igencsak ilyen színben feltűntetni. Jézus meglehetősen kevés ikonon röhög, pedig biztos vagyok benne, sőt, tudom, hogy neki röhögnie kellett igen gyakran, istenuccse.
Ezért éreztem, hogy Ady gázos, mert verseiben egy pusztulásra ítélt megváltó-imidzsbe olvadt bele, és propagálta azt személyes és nemzeti dimenziókban. És elérkezik egy vajdasági csoporthoz, akik jobbára fiatalok felnéznek rá, és mert még nem lépték meg a pusztulásnak azokat a hiábavaló lépéseit, mint imádott költőjük, hát hozzászomorodnak kicsit, mint hithű keresztények egy rossz ikonhoz. Előadásukban épp ezért a szomorúságot boldogan vállalják, de az ordítóvisító szexuális vágyat, a szerelmet már inkább elstilizálják. Érthető, a szomorúság iránt a társadalomrefleksz a részvét, az orgazmus iránt meg az irígység és a mágja. Nincs ebben semmi új, épp csak nem értek egyet vele és nem támogatom.
Szóval szeretem az ilyen „nem sikerült” előadásokat, mert legalább nyújtanak egy példát. Mint amikor tanácstalan vagyok, feldobok egy pénzt, az eredmény pedig mindig jó. Mert ha fej, esetleg rájövök, hogy én írást szerettem volna, és az máris nyereség, de pénzfeldobás nélkül nem biztos, hogy erre rájövök.
Végig is dőltem utána a kanapén, és voltaképp fekve hallgattam végig az Estern Station country-s koncertjét. Bluegrass nyomdokokon zenéltek azt mondták, jobbára angolul, a gitáros gyergyószentmiklósi (Szabó Levente), és becsúszott a country hangulatba néhány erdélyi ihletésű dal is. Annyira nem kenyerem, de nagyon jól esett. A zene is, meg fetrengeni is a Kávézó kanapéján. Így együtt.
Mire Lovasi András és zenekara beálltak, hogy eljátszák Heidl György Lackfi János verseire írt dalait, már nagyon gyógyult a szemem befelé. Ha nem Lovasiék azo, valószínűleg nem várom meg a kezdést.
Csak az volt a baj, hogy kíváncsi voltam. Főleg, mert a Kispál és a Borz szövegek eleve kissé mélyebben szántanak, mint a szívbőljöna züzenet ding ding dong.
Lovasi épp latinul énekelt, mikor előrevetítve inaim és szemhéjam teherbírását, inkább hazaindultam.
Azon méláztam útközben, hogy ha nem omlik össze a római birodalom, az MTV most vajon latinul menne és Vergilius-t rappelnének tógában? És hogy vajon már hány dark meg metál zenekarnak jutott eszébe, hogy kizárólag latinul énekeljen? És hogy vajon mire fogok emlékezni a versfesztivál második napjából másnap, mikor ezeket leírom?
Hát erre.
És holnap?
És holnapután?
Merre?
