Este nyolc órakor az Igricek legott a húrokba csapának, lelkes szaxofonnal, gitárral, bőgővel, dobbal s még újra gitárral. József Attilát, Szécsi Margitot és más neves költőket, (kiknek nevét shajna, ugyan elfeledém) tolmácsolának dalban, énekkel, pengetve hozzá mívesen.
Hogy ily kellemes környezetben estebédi tejeskávémat elkortyolgatám, szüvem csosztorgása költészetre pendült, s gondolatim árja ugyan fölhabzott, hogy az obszcén trubadúrokat, névszerint Csórics Balázst, Fekete Lindát, Horváth Andort és Bakoss-Kiss gábort megtekinteni az Merlin kamarában sok népekkel begyűltem vala.
Mert volt ott nép, mint vérszagra gyűlő éji vad, oly sűrűn, sejtvén a 18-ból, hogy látnak majd s hallanak majd azt is, mi nem szájnak ingere. Suvadt hát bőviben a népes közönség (közönséges nép? – ejh, ki bánta azt ott...), s vala az előadás nagy gyönyörűségér.
Merthogy pont mit említék Balassi révén néhány napja (a Júlia versek és az erectio maximus kapcsolatán mélázva), hogy bizony sok generációt átívelni anélkül, hogy hús a húsba ereszkedjék önvágyból, nem lehet, hát a jeles előadók is ennek tükrét süttették szemünkbe, elmondván mit mindenki tud úgyis, de oly ritkán mond ki: vajh, hogy derék lovagok útjaikat rótták régen, vajh mindég grálon járt az eszük, s nem lukán a nőnek, s hogy pallosuk hüvelyből kivonván, vajh nem tolták volna-é ugyan phallosuk hüvelybe mégúgy?
Idéztek magyar olasz és francia vért bőven (bővért pirosat, harisnyát kéket, s májat fehéret), s nem kíméltek korlátot, s reteszt, kimondtak szavakat mit leírnom, tudom, itt sem lenne ildomos, de rímel a kaszásra, bár pont azt dönti romba, mert éltét a föld népe nagyban köszönheti néki.
Ritka a nem kiprovokált nyílt színi taps, és itt most az történt meg, ahogy három huncut legény három szólamban latin szenvedéllyel egy hölgy elé öntötték vágyaikat kendőzetlen. Tánc, gitár, zongora, tenor és bariton, hetyke dzsigoló, alja szajha és csalfa feleség, sövények, rések, nyelvek és lüktető fogások, bizony mondom néktek, a közönséget igencsak találta.
S hogy nem bűn a lét, s az sem, mi azt testbe hozza, Gerendás Péter is dalba foglalta, holott egy lányról énekelt, ki a szemközti házban nem az övé lett, hanem csúf idős emberekkel távozott gyakorta. Mondom én, milyen jól tette, hisz egyébként sosem írta volna meg Gerendás a dalt, és milyen jól tette Eszenyi Enikő, hogy lemondta az estet, hisz akkor meg én nem hallottam volna.
Ahogy egyedül a színpadon ott varázsolt mosolyogva Gerendás, egy szál gitárral, de azt igencsak kihasználva színültig, a vigyorgó nagyfülű Buddhaszobrok jutottak eszembe, mely benyomás nem légből kapott mivoltát tematikailag ő is igazolta, mikor arról dalolt, hogy hiba csúszott a reinkarnációba és hirtelen mindenki magára talált, és hogy majd ha a képernyő elsötétül, mindenki megvilágosodik, és néz az igazi fény felé, a nap, a hold, a tűz felé, egymás felé.
Ez most jobban esett, mint Eszenyi Enikő gyönyörestje esett volna azt hiszem, és ezzel önkényesen felül is írom a véletlen lehetőségét, és beleveszem a játékba (önkényesen, vagy sorsom kézen fogva) az égi gondviselést.
Azzal kölcsönzök egy utolsó szófordulatot Gerendás Pétertől, mielőtt elhallgatnék mára a Kaleidoszkóp VersFesztiválról, és holnapig a csönddel randevúzom.
